Nos, azért, mert az eddig kis hazánkban fellelhető horrorblogok (tisztelet a döbbenetesen kisszámú kivételnek) elképesztően rosszak. Ráadásul ami nem elképesztően rossz, az sem olyan horrorblog, amit olvasni szeretnék és feltéve, hogy van minimum egy hozzám hasonló gondolkodású/ízlésű ember, nincs más választásom. Egyáltalán nem atombiztos, hogy jobban fogom csinálni - csak valószínű. Miután emiatt a félmondat miatt mindenki megutált, nézzük a tulajdonképpeni témát.
A horror komoly dolog. Lázadó, offenzív, polgárpukkasztó, provokatív műfaj volt (van?) , de mindenekelőtt komoly; ezért sem lehet méltányolni az olyan habkönnyű dolgokat, mint az említett, nem nevesített blogok, illetve az olyanokat, amiket mondjuk Wes Craven 1984 óta csinál. A horror, mint peremműfaj, rendesen megszenvedte, hogy legalább a kánon mezsgyéjén* valami kis helyet erőlködjön ki magának. Nem akarok borzalmasan sok példát hozni, nézzük meg Poe, illetve - napjainkban - Ellis elfogadottságát a nagy bides magas irodalmi regiszterekben. Ellis persze nem horrorszerző, de nagyon sok horrorelemmel, -technikával és -klisével dolgozik. (Nyugi, nagyrészt filmekről lesz szó.) Csak még egy sanda oldalpillantás - teszem azt - Lovecraftre vagy Lautremontra: aztán még egy Wes Cravenre, aki lehozta a filozófiát horrort az istenek a spájzból az emberek a fogyasztók közé. Amiben tagadhatatlanul van jó is, amúgy. A rossz oldala valami olyasmi, mint a félig átsütött frissenkész beafsteak és a mekis ipari hulladék közötti különbség, csak itt még az ár sem dominál, tekintettel a filléres (és elképesztően jó) indie-horrorokra.
A horror nem vicc, hangsúlyoznám. A horrorfilm, ha viccel, sem a témájával, a rémülettel an Sich vagy az azt kiváltó rémeivel viccel, hanem a horrorfilmmel magával, annak kliséivel, metodikájával (Braindead, Shaun of the Dead, My Name Is Bruce, etc.) - a humor persze nagyon sok horrorban fontos, sőt, elengedhetetlen tényező, mint amikor fojtogatnak és egy pillanatra lazul a szorítás: csak hogy utána még rosszabb legyen. De hogy szavam ne feledjem, ha magával a horrorral akarunk viccelni, abból sosem lesz horror, csak mondjuk Drakula, aki halott és élvezi.
Nagy elánnal dobáljuk a szót, halálbaismételjük, holott a horror nagyon nehezen definiálható, millió "alműfaj" vagy "alműnem" légiózik benne, műfaji határa finoman szólva is ködös. Gondoljunk csak bele, hogy a The Mothman Propecies és a Visitor Q egyaránt horror. Nincs bennük sok közös, jó lenne kitérni arra, hogy mi az, ami mégis: később megpróbálkozunk ezzel; próbálom nagy erőkkel halasztani a dolgot, mert pokoli nehéz lesz. Amiért mégis előhoztam a dolgot, az a szubjektivitás, ami itt, ha lehet, még indokoltabb (vagy inkább: megengedhetőbb), mint a tematikus blogokban általában. Emellett a már most valószínűsíthető csapongás viszont kizárólag a fegyelem hiányának tudható be. Akinek ez így nem tetszik, attól bocs, hogy raboltam az idejét, meg kell említsem viszont, hogy pont leszarom, minek kattintott ide. (Ha először tette, a leszarás természetesen tárgytalan, a bocs él.)
Hamarosan kezdünk a L'Interieur-rel, 2007 legütősebb erőszakos filmjével.
* A film remake-jét akkor sem ajánlanám, ha végképp nincs semmi dolgod. Az eredetinek majd utánanézek.
